18.-19. Fejezet

 

Tizennyolcadik fejezet

Pick

 

Fordította: Sweety

 

Kibaszott mosollyal az arcomon ébredtem Parker szobájában, mert a tegnap este kurvára felforgatta a világomat. A korábbi orgazmusaim összehasonlíthatatlanok a tegnap estihez képest, amikor végignéztem, ahogy Josie és Eli is elengedte magát, élvezték a pillanatot, és egymást is velem együtt.

Annak ellenére, hogy tegnap este megkértek aludjak velük a szobában, mégis idejöttem, miért? Mert erre volt szükségünk. Szükségünk volt arra, hogy felváltva egyedül aludjunk Josie-val. Kurvára imádtam, amikor én következtem. Úgy ébredni, hogy az én fényességem mellettem alszik, rohadtul tökéletes volt. Jézusom, még ha nem is mellette ébredtem, akkor is tudtam, hogy csak méterekre vagyok tőle és a kibaszott Eli-tól.

A pokolba is, soha nem gondoltam volna, hogy... úgy fogok szeretni egy srácot, mint őt. Kibaszott bizarr volt, de abszolút megérte. Amikor láthattam, ahogy Eli ugratja Josie-t valamivel, vagy amikor ráveszi, hogy nevessen, az számomra is szórakoztató volt.

Alig vártam, hogy beköltözzünk a saját lakásunkba. A múlt héten már el is kezdtünk pakolni. Nem tarthatott sokáig a költözés. Reménnyel telt idegességgel gondoltuk, hogy minden olyan tökéletesen fog működni, mint eddig. Tudtam, hogy lesznek pillanatok, amikor a dolgok elszaródnak majd egy-egy veszekedés után, de a kibékülés mindent megér majd.

Kipattantam az ágyból, amikor a bejárati ajtón kopogtattak, és boxeralsóban kisétáltam. Josie-nak hosszú éjszakája volt, és azt akartam, hogy kialudja magát az éttermi műszakja előtt.

Az ajtót kinyitva megfeszült az állkapcsom, amikor megláttam a morcos Lant.

– Bassza meg – morogtam.

– Ez nagyjából mindent összefoglal, ember. – Megemelte az állát. – Bejöhetek?

Hátralépve bólintottam. – Foglalj helyet, mindjárt jövök, csak felkapok egy nadrágot. Elbotorkáltam a szobába, és felkaptam egy farmert, a pólót leszarva, mert tudtam, hogy Lan mondandója nem lesz jó, és jobb, ha gyorsan túlesünk rajta.

A nappaliba visszaérve hallottam, hogy a folyosó végén nyílik egy ajtó. Lannal abba az irányba fordultunk, és egy mosolygós Josie lépett ki, szexi gömbölyded testére simuló selyemköntösben, mögötte Eli, akin csak egy farmer volt, akárcsak rajtam.

Josie meglátott, és le sem véve a szemét az arcomról, oda lépett hozzám, átkarolta a nyakamat, és megcsókolt. Hátrébb húzódva mondta: – Jó reggelt.

– Szia, drágaságom.

– Szóval ez igaz... kettőtökről és Josie-ról?

Josie megmerevedett a karjaimban. Kurvára örültem, hogy semmit és senkit nem vett észre rajtam kívül a szobában. Baromi aranyos volt, ahogy elpirult, amikor rájött, hogy vendégünk van. Azonnal vissza akartam vinni a szobába, és keményen megdugni, de ennek várnia kellett, amíg Lan ki nem nyögte a rossz hírt, amiért jött.

– Lan, n-nem is vettelek észre.

Elvigyorodott. – Nyilvánvalóan.

– A francba – ugatott Eli.

– Mi folyik itt? – kérdezte Josie.

– Kicsim, menjünk, öltözzünk fel, és...

– Nem. – Villantotta rá a tekintetét. Csípőre tette a kezét. Lan elfordult, hogy elrejtse a mosolyát. – Ha bármi köze van ahhoz a... nagyképű seggfejhez, akkor tudni akarom.

– Rendben – mondtam, majd mosolyogva közelebb húztam magamhoz. Hiába próbált ellenállni, megcsókoltam dühében kipirult arcát. Elhúzódtam tőle: – Akkor ülj le.

A szemei elkerekedtek, majd megszólalt: – Hát, akkor rendben.

– Szerencsés rohadékok – mormolta Lan, miközben leült a székre, meghagyva a helyet a kanapén Eli és Josie mellett.

– Hát nem tudhatjuk. – Eli vigyorogva átkarolta Josie-t, aki ismét elpirult.

– Öö... Lan, hogy tetszik Melbourne?

– Nagyon tetszik. Sokkal nagyobb, mint Ballarat.

– Beszéltél már Memphisszel? – kérdeztem.

– Igen, ember. Csak pár szót, de jobb lesz, ha mindketten gyorsan munkába álltok. Szükségünk lesz a segítségre. Van néhány – Josie-ra pillantott, majd vissza rám –, olyan ember a részlegen, akiben nem bízom.

– Remélhetőleg hamarosan beszállunk, attól függően, hogy mit mondasz – mondtam.

– Beszélhetünk előtte? – mutatott az állával Josie felé. Bólintottam. – Rendben, tegnap délután elmentünk Mr. Peterson házához. Természetesen nem volt házkutatási parancsunk, így csak annyit tehettünk, hogy feltettünk neki néhány kérdést.

 Végigsimított az arcán. – Akkor még nem voltam biztos benne, hogy anyukád egyáltalán ott van, Pick. De... a francba. El kellett mennünk, haver, és csak tegnap késő este hívott fel egy szomszéd, és panaszkodott a kiabálásra. Azt hitték, lövést hallottak.  Odamentem néhány járőrrel. A bejárati ajtó nyitva volt. – Szünetet tartott.

– Csak nyögd ki, tesó – morogtam.

Bólintott. – Bementünk. Mr. Petersont a könyvtárában találtuk, lőtt sebbel a fején. Meghalt. – Éreztem, hogy Josie megmerevedik mellettem. – Átkutattuk a házat. Megtaláltuk anyukádat lent a pincében... Ő is halott.

Bassza meg.

Vártam, hogy a halála hírére megcsapjon a fájdalom, de nem így történt.

– Mi van Cameronnal? – kérdezte Eli.

– A fiával? – kérdezett vissza Lan.

– Igen – bólintott Eli.

– Nektek is van valami bajotok vele?

– Úgy is mondhatjuk. Egy ideig zaklatta Josie-t. Magának akarta őt, de ez nem jött össze – magyarázta Eli. – Mondhatni, még azt is megpróbálta elérni, hogy az apja szerezze meg neki.

– Ez megmagyarázza a... – morogta a padlót nézve, majd rám nézett, és megkérdezte: – Az anyukád?

– Igen – nyögtem.

– Részvétem a veszteséged miatt, testvér – felelte Lan.

Felhorkantam, és majdnem felugrottam, amikor Josie kezét megéreztem a hátamon.

– Igazából nem veszteség. Sosem volt jó anya.

– Rendben, nos, van még valami, amit tudnotok kell.

A picsába. Lan az alsó ajkába harapott, mintha nem igazán akarná elmondani a többit.

– Mi van? – morgott Eli.

– Á! – A tekintete egy másodpercig Josie-n időzött. – Átkutattuk a ház többi részét. Sajnálom, Josie, de az a Cameron kölyök eléggé rád van kattanva.

– Ezt tudjuk – csattantam.

Lan megrázta a fejét. – Nem, testvér. Úgy értem, hogy nagyon belezúgott a nődbe. Annyira, hogy a hálószobája fala ki van tapétázva róla készült fényképekkel.

Josie zihált. A szája elé kapta a kezét.

A nyomozó végigsimított a tarkóján. – Jártatok mostanában autósmoziban?

Az első randinkon. A kis köcsög ott fotózott minket.

– És Eli, ti Josieval koncerten voltatok.

– A kurva anyját – fröcsögött Eli.

– Tudnotok kell, hogy keressük Cameront. Nemcsak a Josie iránti megszállottsága miatt, hanem úgy gondoljuk, hogy ő lőtte le az apját és az anyádat. Cameron anyukája jelenleg valami kiránduláson van a városon kívül.

Kibaszott Cameron.

A kis faszszopó elvette tőlem a lehetőséget a megtorlásra, vagy, hogy megmutassam az anyámnak, hogy végre kibaszottul megtisztultam, és egy gyönyörűség van mellettem. És még ráadásul a mi nőnket is akarta, méghozzá kibaszott beteges módon.

– Szólunk, ha kiszúrjuk. – Mosolyogtam. Lan az arcomat kutatta, majd a padlóra nézett, és megrázta a fejét, de mindannyian láttuk a mosolyt, amivel küzdött.

Lan jó srác volt. Még ha nyomozó is, akkor is mindig fedezett minket. Tudtam, ha erőltetném, akkor ránk hagyná Cameron keresését. A pokolba is, akár Lan találja meg, akár mi, Cameron azt fogja kívánni, hogy bárcsak az apjával együtt ért volna véget az élete.

– Tényleg találnom kell egy másik munkát – sóhajtott Lan.

– Nem kell, testvér, te mindig tiszta maradsz – mondtam.

– Jól teszed a dolgod a rendszerben, és abból, amit mondtál, hamarosan szükséged lesz a segítségünkre – vigyorodott el Eli.

– Igen, azt hiszem. Akkor mi a terv?

– Legyetek éberek. Még mindig Josie-t akarja. Túlságosan elbűvöli a lány, méghozzá a legrosszabb módon. Úgyhogy vigyázzunk rá mindannyian.

– Részemről úgy lesz, de ha nektek, bármelyikőtöknek szüksége van valamire...

– Nagyon köszönöm, haver.

Amint az ajtó becsukódott Lan mögött, Josie az ölembe ült. – Jól vagy? – kérdezte aggodalommal a szemében.

Megsimítottam a nyakát. – Igen, bébi, jól vagyok.

Oldalra hajtotta a fejét. Cuki. – Biztos?

Elmosolyodtam. – Persze, de talán neked a szabadságod miatt kellene aggódnod. Tudod, hogy mostantól soha nem leszel egyedül. Addig, amíg az a fasz ki nem kerül képből.

– Nekem nem gond, amíg mindketten mellettem vagytok.

– Mindig melletted leszünk, asszony.

Elvigyorodott. – Akkor jó. Biztos, hogy jól vagy? Úgy értem, szívás, hogy nem te fogod elintézni azt a... szarházit azért, amit veled tett, de... az anyád.

– Drágaságom, esküszöm, hogy jól vagyok. Vagy azt akarod, hogy még jobban érezzem magam? – Vigyorogtam felvont szemöldökkel.

Ő pedig felkacagott. – Azt megtehetem.

És meg is tette.

 

 

Tizenkilencedik fejezet

Josie

 

Fordította: Sweety

 

Caden az ágyban mocorogva észlelte a telefonja csengőhangját. – Halló – szólt bele álmos hangon. A következő másodpercben felült. – Igen, már úton is vagyunk. – Ledobta magáról a takarót, és kikászálódott az ágyból.

– Caden? – Kérdeztem felülve. Megmarkoltam a lepedőt, mert a teste feszüléséből, tudtam, hogy valami nincs rendben.

– Eli – kiáltotta Caden, majd felém fordult, miután felvette a pólóját és a farmerját. – Kelj fel, drágaságom, mennünk kell.

Feltérdeltem. – Mi folyik itt, Caden?

– Kérlek, kicsim. Kérlek, csak gyere és öltözz fel. – A hangja szelíd volt, de az állkapcsát erősen összeszorította.

Istenem, ne! Valami nagyon rossz dolog történt.

– Eli – kiáltotta újra Caden.

A hálószobaajtó kicsapódott, és Eli egy boxeralsóban bebotorkált Parker szobájából.  – Mi ez a kiabálás?

– Öltözz, és ébreszd fel Simone-t. Velünk jön. Vissza kell mennünk Ballaratba, most azonnal. – Caden szembefordult velem. – Drágaságom, menj. Öltözz fel valami melegebb ruhába. Öt perc múlva indulunk.

– Pick? – kérdezte Eli.

Caden megrázta a fejét, és rászólt: – Most! – Eli eltűnt az ajtóból. Hallottam, ahogy feltépi Simone ajtaját, aki meglepetésében felsikoltott, majd Eli megparancsolta, hogy öltözzön.

– Josie. Igyekezz, asszony!

– Valami nagyon rossz dolog, ugye?

– Bébi, gyere már. Arra van szükségem, hogy koncentrálj az úton. Kérlek, csak bízz bennem. – Felém nyújtotta a kezét. Az arcát néztem. Azt akarta, hogy koncentráljak az úton. Nem akarta, hogy összevissza dülöngéljek a motoron, nehogy balesetet okozzak. Ami azt jelentette, hogy szívszaggató hír volt.

Ó, Istenem. Ki sérült meg?

Erősnek kell lenned.

Menj oda és légy erős.

Egyelőre.

– Rendben – mondtam, és megfogtam Caden kezét. Lehúzott az ágyról, és rám segítette a ruhákat, farmert, pólót, majd egy hosszú ujjú termo felsőt, legvégül egy kapucnis pulóvert. Rápillantottam az órára, hajnali kettőt mutatott, nem csoda, hogy melegen öltöztetett. De ha nem megyek ki innen gyorsan, elájulok a rengeteg ruhától, ami rajtam volt.

A szobából kilépve Caden a hátamra tett kézzel vezetve jött mögöttem, végig a folyosón a nappaliba, ahol Simone már pánikba esett arccal várt. Nyugtalanul játszadozott a hajával, és az alsó ajkát rágta.

– Josie? – kérdezte.

A fejemet rázva azt mondtam: – Nem tudom, édesem. Valami történt otthon.

Éreztem, ahogy Caden kezének melege eltűnik a hátamról. Visszasétált a folyosón, kétségtelenül Parker szobájába Elihoz, hogy beavassa a történtekbe.

Közelebb lépve Simone-hoz, azt suttogtam: – Bármi is az, biztos valami rossz, Simmy.

Láttam, hogy Simone mély levegőt vett. A vállamra tette a kezét, és a szeme keménységet sugárzott. Próbált felkészülni a legrosszabbra, mert bármi is történt, ott kellett lennie mellettem. Valószínűleg ezért ébresztette fel Caden, hogy velünk jöjjön, és mert Cameron még mindig ott van valahol. – Bármi is történt, meg fogjuk oldani, rendben?

– Induljunk – parancsolta Eli, miközben besétált a nappaliba, farmerben, motoros csizmában és egy bőrdzsekiben, amelynek cipzárja teljesen fel volt húzva. Nem kellett megfordulnia, hogy tudjam, a kabátja hátulján a Hawks MC logója volt.

– Hol van Caden? – kérdeztem.

– Mindjárt jön, édesem. Csak el kellett intéznie még egy hívást. – Ahogy mellénk ért, lehajolt, és könnyedén az ajkamhoz érintette a száját. – Kint megvárjuk.

– Oké – motyogtam, és elindultam utána az ajtó felé.

Simone közelebb hajolva súgta: – Mondtam már neked mostanában, hogy milyen átkozottul szerencsés vagy? – Megpróbáltam mosolyogni, de nem igazán sikerült. Simone megfogta, majd megszorította a kezem, miközben sétáltunk lefelé a lépcsőn.

Odakint Eli először Simone-nak aztán nekem segített a bukósisakot felvenni. Épp a kesztyűinket vettük fel, amikor megjelent Caden, aki hasonló ruhában volt, mint Eli. Szó nélkül felült a motorjára, feltette a sisakját, és a fejével intett, hogy üljek fel mögé.

– Úgy látszik, mégis átölelhetlek, szépfiú – mondta Simone Eli-nak.

Nem bírtam megállni, hogy ne szóljak: – Csak most az egyszer.

Eli kuncogott, megsimogatta a karomat, majd a motorjához ment. Néztem, ahogy felült majd Simone is felcsúszott mögé, azután én is felültem Caden motorjára. Amint átkaroltam Cadent, berúgta a Harley-ját, és elrobogtunk a kelő nap irányába.

A másfél órás út, most csak egy óra volt. Hálás voltam, hogy nem voltak rendőrök az utakon, mert Caden és Eli nagyon gyorsan mentek. Feltételeztem, hogy valamelyik családtag háza, vagy akár a tábor felé tartunk. Amikor azonban megálltunk a helyi kórház előtt, a szívem megzuhant.

Simone és Eli már mellettünk állt, mielőtt még kicsatoltam volna a sisakom, és elég bátorságot merítettem volna ahhoz, hogy leszálljak a motorról. Eli azonnal odalépett hozzám, és segített levenni a sisakom és a kesztyűt. Mozdulatlanul álltam, és bámultam a kórház bejáratát.

– Miért pont ide jöttünk? – kérdezte Simone, kimondva a kérdést, ami a fejemben járt.

Mielőtt bárki válaszolt volna, a szemem könnybe lábadt, amikor észrevettem egy ismerős arcot, aki felénk lépkedett. – Ne – suttogtam kiszáradt szájjal.

Zara, a nővérem kijött a kórház bejáratán, majd babapocakosan odarohant hozzánk. A szeme vörös, az arca foltos volt a nagy sírástól. – Josie – szipogta, miközben rám vetette magát. Átölelte a derekam, de a döbbenettől nem tudtam reagálni, hogy visszaöleljem. Ehelyett a válla fölött bámultam, a férjét, Talont, amint felénk tartott.

Zara hátrébb húzódott, megfogta az arcom. Néztem az arcát, ahogy könnybe lábadtak a szemei.

– Nem – mondtam.

Az alsó ajkába harapott, és bólintott. – Apa az. Ő... – Mély levegőt vett, amikor Talon megállt mögötte. A férfi áthajolt fölötte, hogy röviden megcsókolja az arcomat, aztán felegyenesedett, és átkarolta Zarát.

– Én... én... mi történt? – ez volt minden, amire képes voltam.

Zara, aki képtelen volt megszólalni, mert zokogni kezdett, ismét átölelt. Talon átölelte a derekát. Belenézett könnyekkel telt szemembe, és azt mondta: – Richardnak szívrohama volt, Josie. Nem biztos, hogy túléli az éjszakát.

Richard.

Apa.

Szívroham.

Haldoklik.

Nem!

Ne, ne, ne! Ne őt. Ne apát, ne azt az embert, aki befogadott, aki megmutatta, hogy érdemes vagyok a szeretetre. Ne, kérlek!

A fogaim közé húztam a szám, hogy megpróbáljam megállítani az érzelmek áradatát. Rá haraptam, majd végül átöleltem a nővéremet.

Élnie kell. Muszáj. Az az ember, az apám túl jó volt ahhoz, hogy meghaljon.

– Josie – szólt valaki Talon mögül.

Felkaptam a fejem Zara válláról, és megtörölve a szemem láttam, hogy Mattie, a bátyám, ott állt a bejáratnál, legyőzött tekintettel.

– Édesem, látni akar téged.

Nem, nem tudtam megtenni. Ez már túl sok volt. Nem tudtam találkozni vele. Ó, Istenem! Tönkre fog tenni. Újra elveszett leszek.

Ne az apámat. Kérlek, ne!

– Gyere – suttogta Zara. – Meg tudod csinálni.

De nem tudtam.

A fejem ide-oda rázkódott. Szavak azonban nem jutottak eszembe.

Zara valószínűleg arrébb lépett, vagy eltolták mellőlem. Mert Caden és Eli töltötte be a helyét. Mindegyikük megfogta a kezemet.

– Drágaságom – mondta Caden szomorúan. – Látnod kell őt. El kell búcsúznod tőle.

Szorosan lehunytam a szemem, a fejem lehajtottam, és újra meg újra megráztam.

– É-én nem tudok – zokogtam.

– Édesem, szüksége van rád. – Éreztem, hogy Eli megcsókolja a fejemet. – Légy a mi erős csajunk, csak még egy kicsit. Az apádért, kicsim. Látni akarja a lányát.

A háttérben hallottam, hogy Zara minden bizonnyal Talon mellkasába sírdogál.

Apa azt akarja, hogy ott legyek.

Ó, Istenem...

Haldoklik.

– Josie – szólt Mattie könyörgő hangon.

A szememhez emeltem ökölbe szorított kezem. Erősen megdörzsöltem. A testem nem hagyta abba a borzongást, a szemem nem hagyta abba a sírást, és a gyomrom nem akart megnyugodni. Mégis, mindezt figyelmen kívül kellett hagynom az apám miatt. Be kellett sétálnom oda... valamennyire lenyugodva.

Kihúztam magam és az embereim felé nyújtottam a kezem. Mindketten megfogták egy-egy kezem, és együtt sétáltunk be a kórházba, csak annyira álltunk meg, hogy szorosan megölelhessem a bátyámat.

A negyedik emeletre érve kiszálltunk a liftből, és amikor megláttam anyámat felénk jönni, a nyugalmam elszállt. Elengedtem a fiúk kezét, amikor anya az egyik kezével átölelt, a másikkal a tarkómnál fogva a vállához húzott.

– Vannak fájdalmai? – kérdeztem.

– Nem, drágám. Nagyon vigyáznak rá. – Hátrébb húzódott, és letörölte a könnyeimet. Az alsó ajkába harapott. Könnyek töltötték meg a szemét, és tudtam, hogy amit mondani fog, az tönkre fog tenni. – Azt hiszem, kitart, hogy láthasson téged, édesem.

Az alsó ajkamba haraptam. Hátra hajtott fejjel és könnyes szemmel a plafonra bámultam.

Igen, ez tönkre fog tenni engem.

Mert ez azt jelentette, hogy már nem sokáig lesz velünk.

Ó, Istenem. Kérlek, kérlek, ne, kérlek, ne vedd el!

– Anya – mondta Mattie. – Gyere, ülj le, amíg Josie bemegy hozzá.

Lenéztem, és egy gyors puszit adtam az arcára, miközben Mattie a szobaszámot a fülembe súgta. Újra megfogtam a fiúk kezét, együtt sétáltunk végig a folyosón. Megálltunk a szoba előtt, és már hallottam is a gépek csipogását, amelyek az apámat életben tartották.

– Menj be, drágám. Mindjárt jövünk.

Bólintva megszorítottam mindkettőjük kezét, és beléptem a kórterembe. Erős volt bennem a késztetés, hogy visszarohanjak, amikor megláttam az erős, kedves, vicces apámat a kórházi ágyon fekve, sápadtan, összeesetten és fáradtan.

Lassan felém fordította a fejét, és ó, Istenem, szélesen mosolygott rám, mintha csak én akasztottam volna fel neki a holdat.

Beharaptam remegő ajkamat. Dühösen törölgettem a szemem.

– Kislányom – szólalt meg, és felém nyújtotta a kezét.

Odarohantam mellé, megfogtam a kezét és finoman az arcomhoz húztam. – Apa – suttogtam, könnyek csordultak végig az arcomon.

– Ó, kislányom, ne sírj! Istennek biztosan szüksége van rám odafent.

A fejemet rázva azt mondtam: – De nekem itt van rád szükségem.

Szomorúan rám mosolygott, és a szívem megrepedt. – Nem, kislányom. Már nincs szükséged rám. Te már felnőttél... – vett egy mély, reszkető lélegzetet, ami teljesen összetört. – Gy-gyönyörű, erős nő lettél, és nem egy, hanem két férfi van az életedben, aki hajlandó a világgal is megküzdeni érted.

– Még mindig szükségem van az apámra. – Zokogtam, fejemet finoman a vállára hajtva. A keze a tarkómra csúszott.

– Mindig is sok szeretetet érdemeltél az életedben, kislányom, és örültem, hogy én is egyike lehettem azoknak az embereknek, akik szerethetnek téged.

Ó, Istenem, az én édes apukám.

Ez nem volt igazságos. Semmi sem volt igazságos.

– Nos, én... – Felnézve rá, láttam, hogy nemcsak a szavakkal, hanem a szeme nyitvatartásával is küzd. Megköszörülte a torkát. – Szeretném, ha tudnád, hogy az, hogy beléptél az életünkbe, kislányom, sokkal értékesebbé tette azt. Szeretlek, és nem akarom, hogy szomorú légy. Azt akarom, hogy teljes életet élj, és mondd meg a fiúknak, hogy ha nem vigyáznak a lányomra, visszajövök és kísértem fogom a seggüket.

Kitört belőlem a nevetés.

Kijózanodva mondtam: – Szeretlek, apa. Tudod, hogy nagyra értékelem mindazt, amit tettél. Te és anya megtanítottatok arra, hogy a világ nem fekete. Megmutattátok, hogy lehet engem szeretni és törődni velem. – Kitört belőlem a zokogás, amikor megláttam a könnyeket a szemében. Úgy hullottak, mint az enyémek. – Apa...

– Édes kicsi lány, nagyon felnőttél. – Mély levegőt vett. – Anyukádnak szüksége lesz egy kis segítségre, miután... – Ó, Istenem. Összeszorította az állkapcsát, miközben az ajka megremegett. – Miután elmegyek.

Bólintva suttogtam: – Segítek neki.

– Tudom, Josie. Tudom. Szerencsés ember voltam, hogy ilyen nagyszerű gyerekeim vannak. Egy nagyon szerencsés ember. – A kezemért nyúlt, és az ajkához emelte, hogy megcsókolja. – Kislányom, amikor... amikor elmegyek, békében fogok elmenni.

A fejemet rázva felkiáltottam: – Apa...

– Nem, Josie. Azt akarom, hogy tudd, békében fogok elmenni, mert boldogsággal és szeretettel teli életet éltem. Te is segítettél abban, hogy így legyen.

Kicsit bizonytalan lélegzetet vettem, és újra bólintottam.

– Szeretlek, kölyök. Nagyon.

A szám elé kaptam a kezem, hogy elrejtsem a zokogást. Miután uralkodtam magamon, lehajoltam, megcsókoltam apa homlokát, és azt mondtam neki: – Annyira szeretlek, apa.

Az ajtó kinyílt mögöttem. A vállam felett átnézve láttam, hogy anya, Zara, Talon, Mattie és Julian lép be. Nemcsak ők, hanem csendben besétált a két gyönyörű pasim is, akiknek a szemében az értem való aggodalom tükröződött.

Két órával azután, hogy megérkeztem, apám álomba szenderült... és soha többé nem ébredt fel.