Prológus - 1. Fejezet

 

Prológus

Nancy

 

Fordította: Sweety

 

Nancy Alexander az asztalra tette a telefonját. Lenézett, de nem igazán figyelt rá. Nem, a gondolatai az iménti telefonbeszélgetésen jártak.

A legkisebb lánya, Josie nem volt otthon a karácsonyi ünnepek alatt. Valójában már rég nem jött haza, és Nancy aggódott. Aznap már tizedszer hívta a lánya mobilját, válaszokat követelve. Csakhogy nem a lánya volt, aki megadta azokat.

Josie lakótársa, akivel együtt lakott egy kis lakásban, közel az iskolájához, válaszolt a hívásra.

– Mrs. Alexander? – suttogta a telefonba. Nancynek már akkor tudnia kellett volna, hogy valami nincs rendben, de nem tudta.

– Simone, édesem, hányszor kell még elmondanom, hogy hívj Nancy–nek? Most pedig meg tudod mondani, hol van a lányom? Kezd elegem lenni ebből a körbe futkosásból. Vagy túl elfoglalt ahhoz, hogy beszéljen, vagy épp úton van valahová. De én aggódom a lányomért, Simone.

– Azt jól teszi – szólalt meg Simone, mire Nancy pánikba esett.

Nancy kiegyenesedett a székében. – Áruld el, Simone.

– Ez nem igazán az én dolgom.

– Nem, Simone, mondd el most, hogy segíthessek.

– Nem akarja majd, hogy az anyja itt legyen. Az csak rontana a helyzeten.

– Simone, mondd el!

– Josie a fürdőszobában van, de hallom, hogy sír. Sokat sír, Nancy, és szerintem ez néhány srác miatt van, akik zaklatják. Olyan csendes és félénk. A hülyegyerekek viccesnek találják, ha szórakozhatnak vele.

– Ez minden? – csattant fel kemény hangon Nancy.

– Én–én azt hiszem? Kérem, kérem, ne jöjjön ide. Esküszöm, hogy csak rontana a helyzeten.

– Ó, nem fogok jönni, drágám. Majd küldök valaki mást.

– Kit?

– Nem számít. Csak tudd, hogy hamarosan érkezik a segítség, addig is vigyázz lányomra.

– Úgy lesz, Mrs... úgy értem, Nancy.

– Köszönöm, hogy elmondtad nekem Simone.

– Utálom szomorúnak látni Josie–t.

– Én is. Most le kell tegyelek. Telefonálnom kell még egyet.

Simone letette, Nancy pedig elgondolkodva bámulta a telefont az asztalon. Újra felvette, és a füléhez szorította.

– Helló, csodálatos vejem.

– Nancy – volt minden, amit Talon válaszolni tudott.

– Josie–nak gondjai vannak az iskolában. Néhány srác... zaklatja őt, Talon. – Általában Nancy gúnyolódna, hogy felkapja rá a vizet, de most nem volt olyan hangulatban, és tudta, hogy a veje ezt érzi is a hangján.

– Bassza meg – morogta Talon halkan. – Majd én elintézem.

– Jó – mondta Nancy, és letette a telefont.

 

 

Első fejezet

Josie

 

Fordította: Sweety

 

Az önálló élet nem úgy alakult, ahogyan azt gondoltam. Két évig távol lenni az otthonomtól, ez kezdett megviselni. Két év függetlenség, két év, hogy megtaláljam önmagam... nehéz volt. Nehezebb, mint ahogy elképzeltem. Persze, megtaláltam magam… bizonyos értelemben. Persze, független voltam. Volt munkám, volt egy jó barátom, és tető a fejem felett. Mégis, minden vágyam az volt, hogy otthon legyek. A családommal, akik szélesre tárták előttem a karjaikat. Ők fogadtak örökbe, függetlenül attól, hogy milyen problémás voltam. Hiányzott a nővérem, Zara, a bátyám, Matthew, de legfőképpen anyu és apu. Még a sógoraim is hiányoztak, a bolondos Julian és az olykor ijesztő Talon. Leginkább az unokahúgom és az unokaöcsém hiányzott. Az ő ragyogásuk sok sötét időszakon segített át. Még fiatalok voltak, és nem tudták, hogy a való világ ijesztő lehet. Az apró dolgok iránti izgatottságukat nagyra értékeltem és hiányoltam.

Ezért volt, hogy oly sokszor maradtam távol az elmúlt két évben, mert ha hazamennék, biztos, hogy maradnék, és soha többé nem akarnék elmenni. Vissza akarnék térni abba a világba, a kitárt karjaikba és a védelmükbe, amit minden egyes nap nyújtottak nekem. Szeretném, ha újra és mindig körül vennének mindezzel. Soha többé nem hagynám el őket.

Azonban erősnek kellett maradnom.

Be akartam bizonyítani nekik, és különösen magamnak, hogy képes vagyok a való világban élni, függetlenül attól, hogy mennyire féltem minden nap, vagy hogy az agyam mennyire üvöltött, hogy hagyjam ezt a nevetséges dolgot, és menjek haza. És bármennyire is utáltam az elmúlt egy év minden napját átélni a csúfolódással és a kötekedéssel, a döntésem határozott volt.

Mióta rájöttek, hogy kővé dermedek a legtöbb férfiak általi, emberi kapcsolattól, minden megváltozott.

Amikor először előfordult, élvezték a reakciót, amit kiváltottak belőlem. Tovább fokozta az élvezetüket a tény, hogy ettől kiborultam.

Azóta folyamatosan megtörtént, csak, hogy lássák, ahogyan összerezzenek és összeomlok.

Szerencsés voltam, hogy rátaláltam Simone–ra, a kedves, vállig érő fekete hajú és sötétkék szemű lányra. Mintha rám talált volna a szerencse, amikor Simone válaszolt ugyanarra a hirdetésre, amire én is két évvel korábban. A Melbourne–be költözésem előtt találtam a helyi újságban egy hirdetést, amelyben két szobatársat kerestek egy bútorozott lakása, hogy felügyeljenek rá, amíg a tulaj üzleti úton van. Amikor a tulaj otthon volt, ritkán találkoztunk vele. Általában a saját hálószobájában maradt. Csendes volt és magának való, akárcsak én.

A beköltözésem utáni első néhány hónapban csábítónak tűnt az ötlet, hogy a helyi macskás hölgyként vagy remeteként éljem az életemet, és talán ezért is vette a fejébe Simone, hogy kirángat a szabadba. Eltökélt szándéka volt, hogy úgy kezdjem el élni az életemet, ahogy egy tizennyolc évesnek, a fészekből való kirepülés után kell.

Megtanította nekem, hogy a családomon kívül is van remény, kedvesség és szeretet a világban.

Simone nagyszerű barát volt, a legjobb, akit az ember kaphatott, megbízható, hűséges és életvidám. A szárnyai alá vett, és megmutatta, hogyan kell berúgni, felesezni, és táncolni, ameddig a lábaim már ki akartak szakadni a testemből, csak hogy végre megpihenhessenek. A tánc jó móka volt.

Legalább megvolt az az egy év haladékom az egyetemen, mielőtt elkezdődött az új poklom. Még így is maradt bennem félénkség, még mindig tanultam, hogyan telik az emberek napja, hogy milyen más módon kommunikálnak, mint én a családommal. Ha nincs Simone, egyedül maradtam volna, és a túlélés csak enyhe kifejezés lenne erre.

Minden rendben volt... amíg Cameron Peterson nem kezdett érdeklődni irántam.

Először azt hittem, hogy ő más.

Azt hittem, hogy kedves.

Sok mindenben tévedtem.

Kezdetben kedves volt, sőt, aranyos. Látta, hogy félénk vagyok, de mégis lassan és óvatosan közeledett felém. Kedves dolgokat mondott nekem, és nem tolakodott a komfortzónámba. De a dolgok túl lassan haladhattak számára, mert egy olyan hétvégét követően, amikor találkoztunk egy klubban, megváltozott.

Azt hitte, az övé vagyok.

Azt hitte, akarom őt.

Tévedett, és ennek nem örült.

Azon az éjszakán, amikor szórakozni mentünk, részeg volt, méghozzá durva részeg. Ezt onnan tudtam, hogy amint meglátott a táncparketten, vadul csillogó szemmel odasétált hozzám, legalábbis Simone ezt mondta később, ahogy figyelte, a közeledését. Átfogta a derekam. Megrándultam, és megpróbáltam arrébb húzódni, de egyre jobban szorított. Elakadt a lélegzetem. Egy pillanatra megijedtem, hogy David az. A férfi, aki annyi mindent elvett tőlem, de legfőképp az ártatlanságomat. Bár tudtam, hogy ez nevetséges gondolat, hiszen ő már halott, mégsem tudtam megálljt parancsolni a testembe kúszó félelemnek. Megmerevedtem, ahogy Cameron a hátsó felemhez dörzsölte az izgalmát. Simone, megérezte a félelmemet, ahogy mindig, előrejött, és hátra lökte Cameront. Nem meséltem Simone–nak a múltamról, azonban jó megfigyelő volt és látta, hogy új nekem a fizikai érintkezés ismeretlenekkel. Mindig mindent megtett, hogy az embereket távol tartsa tőlem, bármilyen helyzetről is legyen szó, és lassan megtanított arra, hogy nem minden érintés rossz. Akkor nem, ha olyan emberektől kaptam, akiket ismertem és akikben megbíztam, így amikor megölelt, csak akkor rezzentem össze egy kicsit, ha megijesztett. Megfordultam, és láttam, hogy Cameron gúnyosan néz Simone–ra, de amikor észrevette, hogy figyelem, az arckifejezését buja, részeges mosolyra cserélte.

– Hé, bébi – mondta.

Összerezzentem. – Nem vagyok a bébid, Cameron.

– Dehogynem vagy. – Újra felém nyúlt. Hátráltam egy lépést, a kezemet magam elé tartva. – Ne csináld már. – Kuncogott.

Elég hangosan, hogy a dübörgő zene ellenére is meghallja, azt mondtam: – Kérlek, jobban szeretném, ha nem érnél hozzám.

Megforgatta a szemét. – Ne légy hülye, Jo–Jo, te is tudod, hogy akarsz engem. Látom, ahogy rám nézel. – Villámgyorsan kinyújtotta a kezét, és elkapta a csuklómat és előre rántott, hogy a mellkasunk összeérjen.

– Ne. Kérlek, ne, részeg vagy. Majd holnap beszélünk – könyörögtem, és megpróbáltam elhúzódni tőle. Simone mellénk lépett, és megpróbálta leszedni rólam Cameront, de ő nem hagyta magát. Üvöltözni kezdtek egymással.

Könnyek gyűltek a szemembe, és gyorsan gördültek le az arcomon, nedves nyomot hagyva maguk után. Nem tudtam megállítani az érzelmek örvényét, melyek pusztítást végeztek a testemben. Cameron észrevette a könnyeimet, és letörölte őket. Simone–t figyelmen kívül hagyva felém hajolt, hogy magára vonja a tekintetem.

– Te is engem akarsz, Jo–Jo, mint minden lány. Nekem senki sem mond nemet.

 Aztán az ajkát az enyémre nyomta. Küzdöttem és harcoltam ellene, de semmi sem használt, így amikor átdugta a nyelvét a számba, megharaptam.

Erősen meglökött, és Simone–nak ütköztem. Ő átkarolta a derekamat, hogy megtartson. –Te hülye seggfej – sikoltotta Simone. Az emberek kezdtek felfigyelni. Meglepett, hogy korábban nem tették, bár a legtöbben részegek voltak, és a saját kis világukkal voltak elfoglalva. Néhányan túl rémültnek tűntek ahhoz, hogy bármit is mondjanak vagy tegyenek. Nem hibáztathattam őket. Én is ugyanígy viselkedtem volna.

– Te hülye kurva – vicsorgott rám. Megtörölte a száját, és tanulmányozott engem. Bármit is látott, vigyorgásra késztette. – Igazán utálod, ugye? Az érintést, a figyelmet. Eddig azt hittem, hogy csak félénk vagy, de most már tudom, hogy mentális problémáid vannak. – Kuncogott. –Ez csak még szórakoztatóbbá teszi nekem. – Rám kacsintott, megfordult, és elsétált.

Attól az éjszakától kezdve ő lett a személyes rémálmom. Rettegtem a megszállottságától.

Bárhol is voltam, felbukkant. A szeme minden lépésemet végigkísérte. A vigyora átváltott kéjesre, a szavai pedig baljóslatúak lettek. Akart engem, de nem kaphatott meg, és ez egyáltalán nem tetszett neki. Olyannyira, hogy ha nem tudott ott lenni, ahol én, akkor a barátaival végeztette el a munkát, és ők követtek engem. Hallottam a kamu suttogó beszélgetéseiket arról, hogy milyen furcsa vagyok. Olyan nevekkel illettek, mint incselkedő, ribanc és ronda.

Én csak azt akartam, hogy hagyjanak végre békén.

Ők azonban nem tették. Bábok voltak, akik a gazdájukat követték.

Egyszer, hat hónappal ezelőtt, még randizni is megpróbáltam, egy hozzám hasonlóan félénk sráccal. Láttam rajta, hogy ideges. Még csak a kezemet sem akarta megfogni, ami tetszett nekem. Jól ment, amíg Cameron meg nem jelent a kávézóban. Becsúszott a boxunkba velem szemben, a randipartnerem mellé, és azt mondta neki, hogy egy faszkalap vagyok, problémáim vannak, és mentálisan instabil vagyok. Figyelmeztette a partneremet, hogy ha továbbra is randizik velem, akkor átmegyek zaklatóba, ahogy vele is tettem. Látszólag, Cameron csak a "tesókódexet" követte. Minden férfinak össze kellett tartania, és figyelmeztetni egymást a hozzám hasonló torzszülöttekre.

Természetesen a srác aggódott, hogy ez igaz, és mivel nem akarta Cameron figyelmét, elmenekült a kávézóból, és soha többé nem láttam.

Ezután Cameron előjött a háttérből és az ugratásról átváltott az érintésre. Minden adandó alkalommal hozzám simult, végigsimított a hátamon. Úgy tett, mintha odahajolna hozzám, hogy megcsókoljon, vagy megkocogtatta a vállamat, és azt kiabálta: – Boo. – Ha ő nem tudott ott lenni, akkor a barátai helyettesítették.

Egy idegroncs voltam minden nap.

Ijedős bolonddá váltam, aki még félénkebb és visszahúzódóbb lett, mint amilyen akkor voltam, miután Zara és Talon megmentett Davidtől.

Újra elvesztettem a közösségbe vetett hitem. Tudtam, hogy Simone is észrevette. Tudtam, hogy aggódik értem, de nem tehettem semmit. Nem mehettem a rendőrségre. Nem akartam feltűnést kelteni, és tudtam, hogy Cameron még rosszabbá tenné az életemet, mint amilyen már így is volt.

A jegyeim romlottak, és a szociális készségeim ismét csorbát szenvedtek. Olyan voltam, mint egy zombi, aki lehajtott fejjel, a könyveit a mellkasához szorítva, görnyedt testtartással járkált az egyetemen, miközben arra várt, hogy kezdődjön az aznapi pokol.

Még az ötvenéves főnököm, Marybeth is észrevette, hogy megváltoztam. Már nem is számoltam, hányszor kérdezte meg, hogy jól vagyok–e. Csak bólogatni tudtam. Szerencsére a "félénkségem" miatt kivett a felszolgálói munkából. Ehelyett hátul segítettem az ételek előkészítésében és a mosogatásban. Imádtam őt ezért. Tudta, hogy küzdelmes számomra idegenek közelében lenni. Eleinte arra bátorított, hogy próbáljam ki az emeleten a felszolgálást, és egy ideig imádtam is, mert nem kellett senkit megérintenem, és csak néhány szót kellett mondanom... amíg minden a feje tetejére nem állt Cameron miatt.

Nyomorúság volt a nevem, és nem tudtam, hogyan változtassak rajta.

Szerettem volna a szüleimhez, sőt a nővéremhez vagy a bátyámhoz fordulni, de nem tettem. Hogy miért? Mert úgy éreztem, szükségem van arra, hogy egyedül birkózzam meg ezzel. Az én döntésem volt, hogy elköltözöm. Az én döntésem volt, hogy egyetemre járok, hogy független leszek. Ezért, ha hazarohannék, ha sírva hívnám fel őket, hogy milyen szörnyű ez az egész, akkor kudarcot vallanék. Nem válhattam olyan emberré. Meg kellett mutatnom, nemcsak magamnak, hanem a családomnak is, hogy felnőttem. A védelmük, a szeretetük hozzájárult a szabadságomhoz, a függetlenségemhez. Már nem voltam az a kislány, akit egy rémálomból kellett kimenteni. Legalábbis nem éreztem magam annak. Nem számított, hogy mit kellett elviselnem nap, mint nap, és nem számított, hogy mennyire fájt, nőtt bennem az erő.

Mégis, minden porcikámnak hiányzott a családom, hiányzott a melegségük és a védelmük.

Emiatt minden fájt.

Simone minden tőle telhetőt megtett, hogy felvidítson, megnevettessen, és a kedvéért, én is megtettem, amit csak tudtam.

Tudtam, hogy amikor mosolyogtam vagy nevettem a viccein, az nem ért el a szememig. Nem lehetett becsapni, minden alkalommal átlátott rajtam, aminek hatására vesztesen sóhajtott fel. De soha nem adta fel. Másnap mindig újabb kísérletet tett. Szerettem, hogy ennyire próbálkozott.

Abbahagytam, hogy az óráimon és a munkámon kívül mást is csináljak. Amint véget ért az óra vagy a műszakom, rohantam haza. Szerencsém volt, hogy nem laktam messze egyik helytől sem.

Cameron sokszor megjelent nálunk. Ha Simone otthon volt, mindig elküldte őt. Ha nem volt otthon, akkor a nappali sarkában a földön ülve hallgattam, és vártam, amíg végül elment. Soha nem adtam be a derekam, és nem nyitottam neki ajtót. Ha megtettem volna, az eredmény nem lett volna szép. A trágár szavai és a dühe elég volt, hogy meggyőzzön arról, mekkora fenyegetést jelent. Ezt a dühöt fizikailag is kiélte volna rajtam, elpusztítva azt a kevéske reményemet is, hogy valaha is normális életet élhetek.

Körülbelül két hónappal ezelőtt az éjszakai látogatásai végül abbamaradtak. Egyik este, amikor eljött, a tulajdonos, Parker, is otthon volt. Nagyon rossz üzleti útja lehetett, mert amikor Cameron dörömbölt az ajtón, Parker feltépte a hálószobám ajtaját. Akkora erővel csapódott a falamnak, hogy sikítva ugrottam fel. Parker mogorván állt az ajtóban. Követelte, hogy mondjam el neki, hogy az a lúzer az ajtóban zaklat–e engem. Csak bólintani tudtam. Túlságosan meg voltam rémülve ahhoz, hogy bármi mást is mondjak. Miután válaszoltam, Parker azt dörmögte: – Soha ne félj tőlem. – Újra bólintottam, majd hozzátette: – Majd én elintézem. – Egy csattanással bevágta az ajtóm, és elviharzott a bejárati ajtó felé.

Bárcsak lett volna bátorságom megnézni, mi történt a bejárati ajtónál, de csak kiabálást hallottam, főleg Parker hangját. Néhány ütéseknek hallatszó puffanás után, csend lett, és Parker ismét kinyitotta az ajtómat.

– Többé nem fog idejönni. Ha bárhol zaklat, keress valakit, aki elintézi.

Ezzel becsukta az ajtómat, ezúttal finoman, és visszament a szobájába, így még több kérdés merült fel bennem vele kapcsolatban. Annyit tudtam, hogy huszonnégy év körüli, és sokat utazik, bár abban már nem voltam biztos, hogy szerette is, amit csinált.

Ha nem bánt volna el Cameronnal akkor, talán továbbra is azt hinném róla, hogy egy stréber könyvmoly, aki a szobájába zárkózva olvas, szexi szemüveggel az orrán. Onnan tudtam, hogy rajong az olvasásért, mert egyszer elsétáltam a szobája előtt hirtelen kinyílt az ajtaja, és kilépett. Gyorsan benéztem a válla fölött a szobájába, és láttam, hogy minden falon könyvespolcok voltak, amiken rengeteg könyv volt. Azonban ahogyan a bejárati ajtónál kezelte a problémámat, mindezt újra kellett gondolnom. Parkernak azonban igaza lett. Cameron soha többé nem jött a küszöbünkhöz. Bár ez nem változtatott azon a figyelmen, amit még mindig kaptam tőle az egyetemen. Sőt, bármit is tett Parker, ettől Cameron tekintete halálossá változott.

Az után az incidens után Parker még két napig maradt, aztán újra elment. Nem beszéltünk egymással a történtekről. Még amikor két héttel később hazajött újabb három éjszakára, sem mondtunk semmit egymásnak. Azóta nem jött vissza. Nem tudtam megállni, imádkoztam azért, hogy jól legyen.

Simone, tudva, hogy valami megváltozott, megkérdezte, hogy Cameron miért nem jön többé a házba. Meséltem neki Parkerről. A szemei elkerekedtek, és egy apró, elégedett mosoly ült ki az arcára. – Most már csak találnunk kell valakit, aki ugyanezt teszi vele nyilvánosan, amikor az a faszfej is baszogat téged – mondta.

A fürdőszobában állva minden gondolatot kizártam a fejemből, a szemem még mindig piros volt a zuhany alatti sírástól. A fürdőszobában vártam, próbáltam elrejteni Simone előtt. Vettem egy mély lélegzetet, és a bepárásodott tükörre sandítva bámultam a tükörképemet.

Fogytam, eleget, hogy tudjam alultáplált vagyok. Az arccsontom kiállt, és az egykor fényesre festett hajam élettelennek tűnt, ahogy a szemem alatti táskák is. Felemeltem vörös hullámaimat, és hagytam, hogy visszahulljanak a nedves rendetlenségükbe. Simone négy hónappal ezelőtt, a huszadik születésnapomra meglepett egy szépségnappal.

A fóbiáim miatt vonakodtam elmenni. Mégis, mivel Simone olyan nagyszerű és segítőkész barátnő volt, elszántam magam erre a napra, és elmentem vele, hogy feketére fessük a körmeimet, és a hosszú, nagyon göndör, vörös hajamat modern hullámosra formázzuk. Valami, amit nagyon szerettem. Kár, hogy megint élettelennek tűnt, még szárítva is. Ami nem segített az ápolatlanságomon.

Anyukám el volt ragadtatva, amikor küldtem neki egy képet a hajamról. Odáig volt, és azt mondta, milyen gyönyörű vagyok.

Istenem, mennyire hiányzott.

Az embereknek igazuk volt. Az otthon ott van, ahol a szív, mert az enyém soha nem hagyta el Ballaratot. A szívem a családommal maradt, és csak akkor bukkant fel néha, amikor Simone kihozta belőlem. Minden más napon élettelen voltam, csupán egy burok.

Talán túlságosan is drámai voltam, talán hazamehetnék, és nem érezném, hogy kudarcot vallottam.

Őszintén szólva nem tudtam, mit tegyek.

Nem tudtam, mert egy ideje már nem gondolkodtam.

Már nem éreztem semmit.

Csak a szükséges kreditek számítottak.

Legalább még mindig ott volt bennem az a parányi, aprócska szikra, amelyik azt a jövőbeli karriert akarta, amire oly régen vágytam.

Jelenleg ez volt az egyetlen dolog, ami ott tartott, ami visszatartott attól, hogy visszameneküljek a családomhoz.

Sokszor elgondolkodtam azon, hogy ha akkoriban lett volna valaki, aki gondoskodik rólam, talán észrevettem volna, hogy David figyelme több mint apai. Talán észrevettem volna, hogy ő nem több, mint egy mocskos vénember, aki kéjesen vágyik egy kiskorúra. Ha valaki ott lett volna mellettem, nem vertek, törtek, vagy erőszakoltak volna meg.

Nem voltam hülye. Tudtam, hogy nem segíthetek minden bántalmazott vagy kihasznált gyermeken azzal, hogy szociális munkás leszek. De néhánynak talán segíthetek, és minden erőmmel harcolni fogok azért, hogy ezek a gyerekek tudják, hogy érnek valamit. Ezeknek a gyerekeknek tudniuk kellett, hogy az életük jobbá válhat, és én mindent megtennék, ami a hatalmamban áll, hogy ez így legyen.

Ezért még meg kellett tartanom azt a kis szikrát magamban azokért a gyerekekért.

Meg kellett szereznem a szükséges képesítést, és folytatnom minden egyes napot úgy, ahogyan az jön.

Mindezt megtenném, és végül, mielőtt bármilyen munkát elvállalnék gyerekekkel, időt szánnék arra, hogy rendbe szedjem magam. Semmi múlt, semmi sérelem, semmi a saját fájdalmamból nem tükröződhet vissza egyetlen ügyön sem, amit elvállalok.

Egyelőre továbbra is imádkozni fogok, és remélem, hogy minden nap jobb lesz, mint az előző.