20.-21. - Epilógus

 

Huszadik fejezet

Josie

 

Fordította: Sweety

 

A következő két nap gyötrelmes volt. Miután összetörve elhagytuk a kórházat, Zarával, Talonnal, Mattie-vel, Juliannal, Simone-nal és az embereimmel visszamentünk a szüleim házába. Az egész nap összemosódott. Mindannyian az asztalnál ültünk csendben, kávét ittunk, és mindenki a gondolataiba merült. Simone a ház egyik vendég szobájában aludt. Bár azt hiszem, ő le is lépett, így csak a család maradt. Julianre néztem, és láttam, hogy Zara hasát simogatja.

Annyi mindenről lemaradtam az elmúlt két évben.

Lemaradtam arról, hogy a bátyám megkérte a párja kezét, aztán a bejelentésről, hogy Zara és Talon hajlandó volt átadni az élet értékes ajándékát Mattie-nek és Juliannek.

Túl hosszú volt ez a két év.

De mindezek közül a legjobban az fájt, hogy nem töltöttem több időt az apámmal.

Ha ezt előre tudtam volna... nem, még akkor sem tudtam volna felkészülni az elvesztésére, ha tudtam volna.

Sajnálom. Annyira sajnálom, hogy nem jöttem haza.

Hogy önző voltam.

– Josie? – szólt Anyu.

Felnéztem rá, és azt suttogtam: – Sajnálom. Nekem... itt kellett volna lennem. Meg kellett volna látogatnom, és most... – Könnybe lábadt a szemem. Caden átkarolta a vállamat, Eli pedig megfogta a kezemet. – Most már soha többé nem tölthetek vele időt.

– Édesem – kezdte anya. Átnyúlt az asztal fölött könnyes szemmel, és a szabad kezemért nyúlt. Én megfogtam, ő pedig azt mondta: – Ne sajnáld. Tudtuk, hogy meg kell találnod önmagad. Mindketten nagyra értékeljük azt az időt, amit veled töltöttünk az otthonunkban, de Josie, kicsim, neked szükséged volt egy kis időre. Ha ezzel nem lettünk volna tisztában, nem engedünk el. Még ha gondjaid is voltak... én mégis örülök, hogy elmentél, különben nem nyitottad volna ki a szívedet a melletted lévő két férfinak. És ők sem húzták volna ki a fejüket a seggükből miattad. – Nevetés hallatszott. Anya megszorította a kezem. – Minden rendben volt. – Elmosolyodott. – Richard...

Lehunyta a szemét, és az alsó ajkába harapott. Amikor újra kinyitotta így szólt: – Ő el akarta már mondani neked, hogy nagyon büszke rád, Josie. Ahogy én is az vagyok.

Felállt az asztaltól, és a mosogatóhoz ment, hogy beletegye a bögréjét, de megállt, és csak bámult kifelé a pult fölötti ablakon. – Talon, jobb lenne, ha megmentenéd Deannát a gyerekeidtől. Szükségünk van a kicsikre, hogy elmondhassuk nekik, hogy tudják...

– Anya – szólalt meg Zara. – Egy darabig jól elvannak. Clary és Blue ott vannak, segítenek neki és Griznek. Aludnod kell egy kicsit.

Mattie felállt, és odasétált anyához. Átkarolta a vállát. Ő csak megvonta a vállát, és a felénk fordult. – Nem, az életnek mennie kell tovább. Szükségem van az unokáimra. Tudniuk kell... meg kell tanulniuk... hogy elment. – Az arca megtört, a teste összeesett. Mattie támogatta őt. Bár látva, hogy küzd, Eli megkerülte az asztalt, és a másik oldalára állt. A szemét a padlóra szegezve suttogta: – Úgy érzem, mintha egy részem vele együtt meghalt volna. – A fia vállára hajtotta a fejét. – H-hogyan fogok nélküle tovább élni?

Mattie lehunyta a szemét. Könnyek hullottak az arcára, és megrázta a fejét. – Nem tudom, anya. Csak azt tudom, hogy apa azt szeretné, ha tovább lépnél.

Anya bólintott. – Igen, tudom, hogy ő is szeretné. De én most ezt nem akarom – sírta el magát. – Nem tudom megtenni. Nem tudom nélküle folytatni. Ő volt a mindenem.

A kezébe temette az arcát és zokogott.

Ez még jobban összetörte a szívemet.

Talon hirtelen felállt. Odament anyához, és a karjába vette. – Cica – morogta. – Josie, Matthew – tette hozzá, majd kisétált a konyhából és végig ment a folyosón, mi pedig követtük. Letette anyát a szobájában az ágyára, megfordult, és a feleségéhez ment. Két kezébe fogta az arcát, és letörölte a könnyeit. – Legyetek vele, sírjatok együtt, beszélgessetek. A jó és a rossz időkről. Mindannyiótoknak szüksége lenne az alvásra. Előbb-utóbb az is eljön majd. Te vigyázol rá, és utána én vigyázok rád. Ahogy a férjeik is gondoskodnak majd róluk. – Mattie-re és rám mutatott. Azzal mélyen megcsókolta a feleségét, és elhagyta a szobát, becsukva maga mögött az ajtót.

Szóval pontosan ezt tettük. Anyu hátához bújtam. Zara szemből, Mattie pedig közvetlenül Zara mögött feküdt, karját a derekán átvetve, és megfogta anyu kezét. Beszélgettünk és hallgattuk egymást. Sírtunk... sokat, aztán végül mégiscsak elaludtunk.

Másnap Talon hazahozta az unokahúgaimat és unokaöcséimet. Simone elment Juliannel kaját venni. Nem akarták túlságosan terhelni a gyerekeket annyi emberrel a házban. A kisgyerekek, Drake és Ruby, nem igazán értenék még a helyzetet. De a kilencéves Maya, és a tizenöt éves Cody, már akkor tudták, hogy valami nincs rendben, amikor beléptek a házba. A kicsik egyenesen a kanapéhoz rohantak, ahol anyukájuk és a nagymamájuk ült Mattie-vel. Maya, majd Cody is megállt a bejárati ajtóban. Talon a hátukra tett kézzel tolta őket előre, hogy be tudja csukni az ajtót.

Maya az anyját, majd a nagymamáját vizsgálta. Cody mindenkit szemügyre vett, majd megkérdezte: – Hol van a nagypapa?

Zara alsó ajka megremegett. Cody felfogva a helyzetet, lehajtott fejjel, a lábát bámulva mondta: – A francba.

Maya, látva anyja remegő ajkait, megkérdezte: – Anya, hol van a nagypapa? – Zara, képtelen volt megszólalni, mert az érzelmei eluralkodtak rajta. – Anya – kiáltotta Maya. – Nagyapa? – kiáltotta.

Elléptem Eli és Caden mellől, és letérdeltem. Maya, akárcsak az anyukája, nem volt magas termetű. A térdelésbe leereszkedve szem magasságba kerültünk. – Jose néni – suttogta, a szemében tisztán látszott az ijedtség. Ó, Istenem, tudta, tudta, hogy mi történik, de nem akarta, hogy valósággá váljon.

A kezembe fogva az arcát mondtam neki: – Elment, Maya. N-nagyapa szívrohamban elhunyt.

Ő ide-oda rázta a fejét, és azt mondta: – Nem, nem, nem, nem – újra meg újra.

– Nagyapa visszajön? – kérdezte Drake Zara ölében.

A nő lenézett a hároméves fiára, és megrázta a fejét. – Nem, kicsim, nagyapa nem jön vissza.

– Anya – sírt Maya. – Anya – zokogott, és a következő pillanatban már az apja karjaiban volt, az arcát a hasához szorítva sírva kapaszkodott bele. Felálltam, és visszamentem az embereimhez. A fejemet Caden mellkasára hajtottam, és megfogtam Eli kezét.

– Cody, gyere ide – parancsolta Talon.

Codyra néztem, aki oldalt áll még mindig földet bámulva, és megrázta a fejét.

– Cody – kérte Talon lágy hangon.

Cody felnézett az apjára. – Miért ő? Miért pont ő, aki olyan jó volt? Miért nem valami kibaszott seggfej, aki rossz dolgokat csinált? – Megfordult, és akkorát csapott a falra, hogy az ökle átütötte a vakolatot. Az apja fia volt.

– Cody – morogta Talon.

– Hagyd őt, Talon – szólt rá anya. A feszülten figyelő Rubyt Mattie karjába tette, és felállt. Odasétált Codyhoz. Kezét a hátára tette, ő pedig a homlokát a falnak támasztotta.

– Cody – suttogta.

– Nem – válaszolta.

– Minden rendben – mondta fojtottan anya.

– Nem, nagymama. Nem lesz minden rendben. Ez nem igazságos.

– Igazad van, gyermekem, nem az, és lehetünk emiatt dühösek, amennyire csak akarunk. Ordíthatunk, kiabálhatunk és káromkodhatunk, mert egyik sem igazságos. A nagyapádnak nem kellett volna eltűnnie ebből a világból, de meghalt, és ami nem igazságos, az az, hogy semmit sem tehetünk ellene – felsóhajtott. – De Cody, neked meg kell tanulnod kiengedni magadból a fájdalmat. Nem zárhatod magadba, és nem töltheted ki mindenkin vagy az itt lévő tárgyakon. Ki kell engedned magadból, Cody.

Vörös arccal megpördült és anya szemébe nézett. – Nem, nem tehetem. Ha megteszem, akkor valósággá válik – kiáltotta, könnyes szemmel. – Nem lehet ez a valóság. Nem lehet.

– Ó, kicsim – mondta anya, a zokogást visszafojtva. – De sajnos ez a valóság.

– Bassza meg – ordította. – Az istenit! – üvöltötte, aztán... ó, Istenem, a feje anya vállára esett, és sírt.

Ekkor ismét összetörtem. Túl nehéz volt látni a fájdalmat egy ilyen fiatalember szemében.

Apánk temetésének napja volt a legnehezebb. Előző este lefeküdtem az embereimmel, akik egész éjjel ölelgettek. Aggódtam, hogy mindketten a hálószobámban vannak, különösen, hogy a gyerekek meglátják, de anya azt mondta, hogy ne aggódjak emiatt. Látniuk kellett a szeretetet a családban. Látniuk kellett a támogatást, amit mindannyian egymásnak adtunk, és igaza volt.

Térdig érő fekete ruhában sétáltam át a hálószobából a konyhába, ahol Talon, Blue, Clary, anya, Zara és a gyerekek voltak, a legszebb ruháikat viselve. Még Talon és Blue is öltönyt viselt, pedig azt hittem, hogy az esküvőjükön kívül soha nem fogják felvenni. Pedig ez a nap Blue és Clary számára közeledett.

Blue és Clary szorosan átöleltek. Clary hátrébb húzódott, és szomorúan mosolygott rám, amikor nyílt a bejárati ajtó, és beléptek az embereim.

Jóságos ég! A mellkasomhoz kaptam a kezem. Mindig is lenyűgözően néztek ki, bármilyen ruhát viseltek, de most öltönyben voltak, és hihetetlenül jól néztek ki.

– Minden rendben van a táborban? – Kérdezte anya. Úgy döntöttünk, hogy apa búcsúztatása a táborban lesz. Az volt a legnagyobb és legjobb hely erre. Apa nagyon szeretett oda járni.

– Igen, Nance. Ott van Simone néhány testvérrel, és megszervezik az egészet.

Simone. Csodálatos volt. Amikor nem voltak velem az embereim, ő volt mellettem.

– Jó – mosolyodott el Anya. A bejárati ajtó felé menet megállt mellettem, megfogta és megszorította a kezem. – Tökéletes emberek vesznek körül téged, Josie. Annyira örülök neki.

– Én is. – Bólintottam, megcsókoltam az arcát, és követtem őt a kocsihoz.

Amikor a ravatalozónál megálltunk, nem tudtam, hogy le tudunk-e parkolni, mert az egész területet Harley-k és autók árasztották el. Sok ismerős arc mellett mentünk el, Vi, Travis, Warden, Griz és Deanna a kisfiúkkal, Nickolasszal. Ott volt Nary Stoke-kal, Malindával és Josh-sal. Mrs. Cliff is megjelent, mellette ott volt Dallas, Dive, Killer, Ivy, Dodge és még sok motoros testvér.

A három fennmaradó helyre először Talon parkolt le. Zarával és a gyerekekkel. A következő Blue volt, vele jött Clary, Mattie és Julian. A mi autónk parkolt utoljára, amit Caden vezetett, mellette ült Eli, én pedig hátul, anya kezét fogva.

Kiszálltunk a kocsiból. Maya odajött, és megfogta anya másik kezét. Anya rámosolygott az unokájára, felemelte az összekulcsolt kezüket, és megcsókolta.

Útközben, ahogy elhaladtunk az emberek mellett, sok szomorú részvétnyilvánítást kaptunk. Anya legelöl ült. Én mögötte az embereim között, míg a családunk többi tagja anyát vette körül. Hogy a többiek hol ültek, nem tudom, mert hirtelen Talon jelent meg a pódiumon lévő mikrofon előtt, apa koporsója mellett. A koporsó zárva volt, amiért hálás voltam.

Előző nap volt a mi családi búcsúztatónk. Utáltam, hogy így hívták. Elmentünk a ravatalozóba, hogy megnézzük, ahogy apa a koporsóban nyugszik, hogy végső búcsút vegyünk tőle. Ha Caden és Eli nem lett volna velem, amikor rám került a sor, elvesztettem volna az eszem.

Nem az apám volt abban a koporsóban.

Semmi sem maradt belőle abban a testben, és újra érezni a veszteséget, olyan volt, mintha egy kéz mélyen a mellkasomba nyúlt volna, és összeszorítva apró darabokra tépné a szívemet.

Eli kikisért onnan. Az embereim aztán egyenesen hazavittek, ahol összegömbölyödtem, és álomba sírtam magam.

Talon megköszörülte a torkát a mikrofonba, mire mindenki elcsendesedett.

– Az lenne a szokásos szertartás, hogy a tiszteletes beszél itt Richardról. Csakhogy Rich nem akarta, hogy egy idegen fecsegjen róla, az életéről és mindenféle szarságokról. – Talon a tiszteletes felé fordult. – Elnézést – motyogta, és lehajtotta a fejét. A tiszteletes elmosolyodott és bólintott. – Richard már régen eljött hozzám, és azt mondta, ha bármi történne vele, azt akarja, hogy én beszéljek róla. – Talon elmosolyodott. – Azt is tudta, hogy Nancy utálni fogja ezt a stílusom miatt. Még utoljára így akart beszólni. – Anya felhorkant, és megrázta a fejét, miközben Talon rámosolygott.

– Richard Alexander jó ember volt. A legjobbak legjobbja volt, és a Hawks klub tiszteletbeli testvére. – Talon megvárta, amíg a motoros testvérek kiabálása, éljenzése és tapsolása abbamarad. – Mindenével gondoskodott a sajátjairól. Teljes szívéből szerette a gyerekeit. Szomorú, hogy elment, és nem találkozhat a többi unokájával, mert az unokái jelentették neki a világot, ahogy a saját gyerekei is. Richard sok embernek fog hiányozni, de még inkább a családjának. A világ nem lesz ugyanaz nélküle. – Megköszörülte a torkát. – Amíg a múltját idézzük, hallgassunk meg egy dalt, amit Rich szeretett. – Bólintott valakinek, és a Talontól balra lévő képernyőn elkezdtek megjelenni képek apáról. A hangszórókból George Thorogoodtól szólt a "Bad to the Bone". Az emberek mosolyogtak, néhányan nevettek, de a legtöbben sírtak.

Amint a dal véget ért, Anya megcsókolta Maya fejét, majd felállt, és Talon mellé lépett. Figyeltem Mayát, aki szintén felállt, és Julian meg Mattie közé lépett. Odabújt hozzájuk. Zara szomorúan mosolygott rá, és bólintott, majd átkarolta Codyt, akinek az egész teste rázkódott. Meglepő módon az ikrek jól viselkedtek. Bár, gondolom, a maguk módján tudták, hogy ez a nap nem lesz jó.

Anya fellépett a pódiumra, letörölte a könnyeit, és a mikrofonhoz állt. – A férjem volt a púp a hátamon, az én... ahogy Richard mondaná, az én jobbik felem, aki elhagyta ezt a világot. Sok csodálatos emléket hagyott hátra. – Szünetet tartott, miközben megremegett az alsó ajka, és újra könnycseppek jelentek meg a szemében. Szorosan megszorítottam a fiúk kezét. – Richard azt szeretné, ha a gyermekei és az unokáink tudnák... azt szeretné, ha mindannyian tudnátok, hogy nincs messze tőletek. Biztos vagyok benne, hogy most is lenéz és azt mondja nekem, hogy hagyjam abba a bőgést. – Szeretetteljesen elmosolyodott. – Ő azonban tudta, hogy soha nem lennék képes rá. Nem érdekelte, hogy össze-vissza fecsegek. Szeretett velem incselkedni, de mindez szeretetből történt. – Mély levegőt vett, és az égre nézett.

– Richard Alexander, várj meg engem. Mindig is szeretni foglak. Egyetlen férfi sem hasonlítható hozzád. Soha. – Egy remegő lélegzetvétel után így fejezte be: – Szeretlek, egyetlen igaz szerelmem.

Néztem, ahogy Talon ismét bólintott valakinek, és a hangszórókból Pink "True Love" című száma szólalt meg. Kuncogás hagyta el a számat, ami zokogássá változott. Megfogtam a nővérem vállát. Megérintette a kezem, miközben a vállai megremegnek a bánattól.

A képernyőn újabb képek jelentek meg apáról, csakhogy ezúttal a családjával, az unokáival és a gyerekeivel. Mindegyik egy késszúrás volt a szívembe, mert megmutatták, hogy milyen nagyszerű ember volt, és mennyire fog hiányozni.

Mennyire fájt, hogy elment.

A térdemre hajolva összegörnyedtem. Az állam a térdemre támasztottam, miközben sírva néztem a képernyőn villogó képeket. Hidegség járta át az egész testemet. Nem tudtam abbahagyni a remegést. Az embereim, az én édes embereim, tudták, mit érzek, és a hátamra tett kézzel próbáltak egy kis meleget dörzsölni belém. Csak én tudtam, hogy ez nem fog működni.

Semmi sem segített.

A testem érezte apám elvesztését.

Az agyam ordított, hogy ez az egész milyen igazságtalan.

Úgy fájt a szívem, mintha egy darabot kitéptek volna belőle.

Amikor anya visszaült, lassan odanyújtottam neki a kezem, miközben sírva magához húzta Codyt. Végigsimított a hátán, rám nézett, és szomorúan elmosolyodott. Nem szabadott elfelejtenem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki így érez. Nem én voltam az egyetlen, aki érezte ezt a veszteséget.

Caden és Eli megmozdult. Felálltak. Eli elindult, Caden pedig még azelőtt lépett hozzám, mielőtt még pánikba estem volna. Nem, szükségem volt az embereimre.

Caden hozzám hajolva megfogta a kezem, és azt suttogta: – Hamarosan visszajövünk.

 A fejével apa koporsója felé biccentett, ahol már ott állt Talon, Blue, Griz, Killer és Stoke.

Itt volt az ideje, hogy apa elmenjen.

Azt akarta, hogy elhamvasszák.

Cadenre nézve bólintottam. Megcsókolta az arcom, és megfordult. Amint félreállt az útból, éreztem, hogy valaki megfogja a kezemet, Mattie, aztán valaki mellém állt. Nary. Mielőtt eljöttem Ballaratból, Naryvel hamar összebarátkoztunk. Az, hogy most mellettem volt, segített, de semmi sem tudott volna felkészíteni a következő dalra, vagy arra, hogy végignézzem, ahogy a férfiak kiviszik apánkat a ravatalozóból.

A hangszórókból Mariah Carey és a Boyz II Men énekelte a "One Sweet Day"-t.

A barátnőm karjaiba omlottam a bátyám kezét fogva, miközben követtük apa koporsóját a várakozó autóhoz.

 

Huszonegyedik fejezet

Josie

 

Fordította: Sweety

 

Túl gyorsan érkeztünk a táborba. Miután kisétáltam a ravatalozóból, és elhajtottunk a krematóriumtól, elkísértek Nary mellől, az embereim karjaiba. Anya úgy döntött, hogy Mayával és Codyval megy, míg az ikrek Blue-val és Claryval. A hangulat annak ellenére szomorú volt, hogy sütött a nap amikor megérkeztünk. A tábor általában egy nyüzsgő, nevető, vidám hely volt, most azonban az emberek csendesen, nyugodtan sétálgattak és beszélgettek. Gyászoltuk apát, és egy ilyen csodálatos ember miatt még a nap is ragyogott. A könnyeim felszáradtak, és éppen a tábor mellé értem, amikor Nary utánam szólt.

Megfordultam, és elmosolyodtam, ahogy sietett felénk. Visszanéztem az embereimre, és azt mondtam: – Miért nem mentek be mindketten. Mindjárt jövök én is.

– Ez a kód arra, hogy rólunk akarsz beszélni Naryvel? – incselkedett Eli.

– Igen. – Nary elmosolyodott, ahogy megállt mellettem.

Eli kuncogott, míg Caden vigyorgott. Gyorsan megcsókolt, és elindult a magas bejárat felé. Eli átölelte a derekamat, és rám kacsintva mondta: – Ne felejts el jól kibeszélni minket, bébi. – Aztán megcsókolt, és követte Cadent.

Nary megfogta a kezem, amivel a figyelmemet az embereimről, a mosolygó arcára terelte. Megvárta, amíg néhány ember távozik a tábor hátsó kijáratán, azután így szólt: – Annyira örülök, hogy egyszerre két férfi gondoskodik rólad. – Aztán a mosolya elillant. – Szomorú, hogy Richard nem láthatja majd többet.

Kiszáradt ajkamat megnyalva bólintottam. – Igen, az.

– De tudta, és legalább is abból, amit Stoke mesélt anyának, nagyon örült neki. Azt mondta, hogy téged szeretni kell, méghozzá szenvedélyesen. Boldog volt, mert tudta, hogy gondoskodni fognak rólad.

Megöleltem, és azt mondtam: – Köszönöm. – Hátrébb húzódva megkérdeztem: – Mi történt veled? Túl régen írtunk egymásnak e-mailt.

Megvonta a vállát. – Igazából semmi különös.

– Hogy sikerültek a vizsgák? – Nary idén fog végezni a gimnáziumban. Még mindig azon gondolkodott, hogy a következő évben hova menjen egyetemre.

– Jól, azt hiszem, legalábbis.

– Választottál már egyetemet?

A lány nevetett. – Nem, de már közel járok hozzá.

Tétováztam, mielőtt megkérdeztem: – Hogy mennek a dolgok Saxonnal?

Felnyögött. – Ugyanúgy. Semmit sem akar tőlem. Ráadásul hamarosan elköltözik.

– Hallottam róla. Szóval... még mindig van rá esély, hogy az én egyetememre járj? – Rámosolyogtam.

Elvigyorodott, vállat vont, és a földet nézte. – Nem tudom. Nehéz kedvelni valakit, aki nem akar tőled semmit... aki lefekszik mindenkivel, aki az útjába kerül, és semmibe veszi az egyetlen embert, aki törődne vele.

Sóhajtva megérintettem a vállát. – Egy nap majd észhez tér.

Megrázta a fejét, és azt mondta: – Kétlem, és lehet, hogy mire ez megtörténik, én már továbblépek. – Ekkor felnevetett. – Akkor legalább Stoke boldog lenne. Már nem is számolom, hányszor mondta, hogy lépjek túl ezen az érdemtelen kis szarházin.

Hátravetett fejjel felnevettem. Stoke mindig ezt mondta. Nagyon védelmezte Naryt és Josht. Magamhoz húztam Naryt egy újabb ölelésre. – Köszönöm, mindig tudtad, mit kell mondani, hogy megmosolyogtass.

– Hasonlóképpen te is – suttogta, és visszahúzódott. – Legalább tudom, hogy csak a szar szerelmi életemről kell beszélnem.

– Biztos vagyok benne, hogy már nem sokáig lesz szívás. Valaki majd meglátja benned az értékeidet, és levesz a lábadról.

– Pont úgy, ahogy a srácok téged – cukkolt.

Nevetve bólintottam. – Igen, pont, mint a srácaim.

– Két férfi, Josie. Kettő!

Az alsó ajkamba harapva elpirultam. – Minden nap arra ébredek, hogy milyen szerencsés vagyok. Segít, hogy nagyon jól kijönnek egymással. Elfogadták, hogy nem tudtam választani közöttük.

– Annyira szerencsés vagy. – Szédülten sóhajtott fel.

– Tudom.

– Nem sokáig – vicsorgott egy új hang.

Naryvel összerezzentünk, és a tábor parkolójának bejárata felé fordultunk.

Nem.

Ne ma.

Egyik nap se.

– Most azonnal velem jössz, vagy elkezdek lövöldözni – utasított Cameron, és magasra emelte, majd egyenesen Naryra szegezte a fegyverét.

– Ne tedd – könyörögtem, és Nary elé léptem. A szívem a fülemben dobogott, a kezem remegett, ahogy magam elé emeltem.

– Akkor gyere velem. – A másik kezét felém nyújtotta.

– Miért? Miért teszed ezt, Cameron? Tudod te, hogy mit jelentett nekem a mai nap? Érdekel téged egyáltalán?

– Nem, nem érdekel, hogy meghalt az apád. Ez egy tökéletes lehetőség számomra. Te vagy minden, amit valaha is akartam, és én mindig megkapom, amit akarok... így vagy úgy – gúnyolódott. – Most pedig gyere ide, és akkor nem kell senkit sem bántanom.

– Miért ölted meg az apádat és Caden anyukáját?

Kérlek, kérlek, jöjjön vissza valaki a bejárathoz. Kérlek!

– Erről majd később beszélünk – csattant fel.

– Nem. Én-én nem mehetek el egy olyan emberrel, aki hajlandó embereket ölni.

Nagyot nyeltem, és visszaléptem Nary elé.

– Hát nem érted? Meg kellett tennem. Értéktelen, undorító emberek voltak. Most pedig gyere. – intett maga felé.

– Elbúcsúzhatnék előbb, kérlek, elbúcsúzhatok az emberektől?

– Nem! – vicsorgott, majd visszafogta magát. – Nem fogsz még egyszer visszamenni azokhoz az emberekhez. Ők semmit sem jelentenek, Jo-Jo. Én sokkal többet érek. Én tudok gondoskodni rólad. Boldog leszel velem.

– De...

– Josie – morogta. – Gyere, vagy nem a barátnőd lesz az egyetlen, akit ma lelövök. Besétálok hátul, és tüzet nyitok mindenkire, még ha közben engem le is lőnek.

Ne, Istenem, ne, a gyerekek. Anya, a családom. Az embereim.

– Ne csináld, Josie – könyörgött Nary, és megragadta a karomat. Tudta, hogy senki más életét nem kockáztatnám.

Könnyes szemmel fordultam felé, szomorúan mosolyogtam, és azt mondtam: – Muszáj.

– Ne, ne, nem kell. Kérlek, ne tedd ezt. – Közelebb hajolt és azt suttogta: – Sikítani fogok. És akkor majd rohanva jönnek a férfiak.

Megfogtam az arcát, és a hüvelykujjammal letöröltem a könnyeit. – De nem azelőtt, hogy bajod esne. Nem hagyhatom, hogy ez megtörténjen. Főleg nem, ha meg tudom állítani. Hívj segítséget, miután elmentem...

– Josie, gyerünk! – ugatott mögöttem Cameron.

– Az embereim le fogják őt vadászni. Meg fognak találni engem – suttogtam Narynak. Megfordultam, és Cameronhoz léptem. Megfogta a kezem, és elindult a kijárat felé.

– Ne – hallottam Nary suttogását mögöttem. – Ne! – kiáltotta.

– Nary, ne! – kiáltottam, de már késő volt. Megragadta Cameront, és dulakodni kezdtek. Megpróbáltam a közelébe jutni, hogy segítsek neki, de hátralöktek, és a fenekemen landoltam. – Nary – sikítottam, mielőtt elsült volna a fegyver.

Tágra nyílt szemmel néztem, ahogy Nary a földre zuhan.

Vér.

Mindenütt.

Rengeteg.

Nary arcát elborította a vér a kavicsos földön.

Cameron felkapott és az egyik vállán átdobva futott, miközben minden egyes lépésénél összerándultam.

 

Pick

 

Eli, Saxon és Stoke a tábor hátsó részében álldogáltak, és csak hülyeségekről beszélgettek. De én az oldalsó kaput bámultam, várva, hogy a nőnk besétáljon Naryvel.

– Készen állsz a következő lépésre, tesó? – kérdezte Eli Saxont.

– Igen, több mint készen – bólintott Saxon. Valószínűleg szüksége volt szünetre Ballarattól távol. Túl sok rossz emlék volt itt az elcseszett apja miatt.

Baromira szerencsés volt, hogy Stoke a szárnyai alá vette és kihozta onnan.

Saxon jó testvér volt, egy gonosz anyaszomorító, aki nem hagyta magát többé szivatni. Ehhez a teste is megvolt, hogy mindezt alátámassza. Mióta csatlakozott a Hawkshoz, keményen edzett a konditeremben, hogy megizmosodjon. Most már nagydarab faszfej volt, és mindenki tudta, hogy a Hawkson kívül nem lehet vele baszakodni.

Mégis, állandóan piszkáltuk, de ő tudta, hogy csak játszunk vele. Erre valók a testvérek. Hamar megtanulta, és ugyanolyan sok szarságot vágott vissza.

A nyelvem hegyén volt, hogy megkérdezzem, mi a helyzet Naryvel. Mindenki tudta, hogy a lány odavolt érte, de valamiért ő távolságtartó volt vele. Csak arra tudtam gondolni, hogy azért, mert csak mellette állt. Stoke élve megnyúzná, ha Saxon a lányával baszakodna, és ezt Saxon is jól tudta. Tisztelte Stoke-ot, felnézett rá, valószínűleg ezért is kerülte el Nary-t.

Kár volt érte. Az asszonyunk biztos volt benne, hogy Nary és Saxon remekül összeillenek. Engem ez nem igazán érdekelt, de azt akartam, hogy a nőm minden tekintetben boldog legyen, és utáltam, amikor homlokráncolva beszélt Naryről, mert Saxon egy pöcs volt.

– Hogy mennek a dolgok Melbourne-ben? – Kérdezte Stoke, miután belekortyolt a sörébe.

– Amikor utoljára beszéltem Memphisszel, nem jól. A Venom klubos köcsögök megpróbálják lenyúlni az üzletünket, ezért nyitnak egy klubot, pont Talon klubja mellett – válaszoltam.

– Az utcán azt beszélik, hogy nők eladásával is foglalkoznak – mondta Stoke.

– Bassza meg – morogta Eli.

– Kurvára igaz. Ezért van az, hogy Talon nemcsak titeket küldött oda, hanem Saxont, Dallast, Divet és Dodge-ot is – tájékoztatott minket Stoke.

– Érthető – válaszoltam bólintva.

– Kibaszott szerencse, hogy ott van Lan is – tette hozzá Eli.

– Ja, és úgy tűnik, Talon megkérte Warden-t, hogy jöjjön el Melbourne-be. Korszerű kamerákat akar minden üzletben. Wardenen kívül senkiben sem bízik.

– Az a köcsög bármit meg tud javítani – mondta Saxon.

– Sziasztok, srácok – köszönt Malinda, miközben odalépett, és átkarolta az embere derekát. Stoke lenézett a nőjére, és az ajkát az övéhez érintette. A nő felmosolygott rá. – Látta valamelyikőtök Nary-t? – kérdezte.

– Igen, kint van elöl Josie-val, én...

Minden elhallgatott.

Mindenki mozdulatlanul állt.

– Nary – hallottunk egy kiáltást, aztán... baszki, aztán egy pisztolylövés dörrent a csöndben.

Minden újra mozgásba lendült. A férfiak befelé terelték a nőket és gyerekeket.

– Nem – suttogta Malinda. Elindult az oldalsó kapu felé. Stoke megragadta, és a gyerekekhez irányította. Én már sarkon fordulva mozdultam is. Átszaladtam a kapun, és amit láttam, attól megfagyott a vér az ereimben.

Nary a földön feküdt, mindenhol kibaszott vérborította, Josie pedig Cameron vállán volt. Épp menekülni készült. – Állj – kiáltottam, és sprintelni kezdtem feléjük.

Csak dühöt és szükséget éreztem.

A szükséget, hogy megmentsem a nőnket.

– Bassza meg! – üvöltött Saxon mögöttem. – Bassza meg!

Cameron megfordult és lőtt.

Fájdalom szúrt a nyakamba. Megálltam.

Hogy állíthatott meg?

El kellett jutnom Josie-hoz.

Mégis, a lábaim nem mozdultak. A nyakamhoz nyúltam, és amikor visszahúztam a kezem, véres volt.

A francba.

Felnézve láttam, hogy Cameron maga mellé állítja Josie-t. Ő egy pillantást vetett rám, és kínjában felsikoltott.

Mozdult a szám, de hang nem jött ki belőle. Drágaságom mondtam némán, majd mély levegőt vettem és elájultam.

 

Eli

 

Éppen Saxon mögött voltam, amikor kiértünk, és kővé dermedtem, mikor a tekintetem a földön fekvő Naryn landolt, akinek a vére a kavicsokat áztatta. Aztán amikor Saxon felordított: – Bassza meg! – a tekintetem Cameron válla fölött megtalálta Josie-t.

A kurva anyját!

Egy pisztolylövés hangját hallottam. Megdermedtem, de a tekintetem Josie-ra siklott, hogy megnézzem, eltalálták-e. Nem találták el. Cameron épp talpra állította. Saxon felé indult, aki most a földre rogyott Stoke és Nary mellett, káromkodva, suttogva és imádkozva.

És aztán... baszd meg. A kurva életbe. A tekintetem Cadenen állapodott meg, amikor a teste a földre zuhant.

Cameron a karjaiba ragadta a sikoltozó Josie-t, és újra elrohant.

– Mi a faszom? – vicsorgott valahonnan Talon.

A lábaim egyenesen Cadenhez vittek, és letérdeltem mellé.

– Bassza meg, bassza meg, bassza meg! – Csöpögött a vér a nyakából.

– Testvér? – szólt Blue, azután megérintette Caden nyakát. – Nincs pulzus.

Nem. Jézusom. Ne, ne, ne!

– Csinálj vele valamit – morogtam halkan. – Hozd rendbe most. Visszahozom a nőnket.

– Billy – szólalt meg Blue. – Már túl késő.

– Nem! – Ordítottam. – Gyógyítsd meg, testvér, csináld, most azonnal.

Valamit leolvashatott az arcomról, mert bólintott. – Menj a nődért – mondta.

Biccentettem, majd gyorsabban futottam, mint valaha. Mögöttem lépések dobbantak a betonon, visszhangozva az enyémet. Valószínűleg Saxon és Talon volt. Mindketten bosszút akartak állni.

Nem olyan erősen, mint én.

– Ott van, menj utána, és kapd el azt a rohadékot – parancsolta Talon, és Cameronra mutatott, ahogy az utca végén épp befordult a sarkon.

Elindultam a szomszéd hátsó udvarába. Egy mozdulattal átugrottam a kerítésükön, és a ház oldalánál jöttem elő, ahol Cameron állt. Fegyverrel a kezemben, óvatosan lopakodtam feléjük. Josie sírásán és Cameron káromkodásán kívül semmi más nem hallatszott.

Vissza kellett szereznem őt.

Szükségünk volt a fényére.

Caden... szent isten, de fájt a mellkasom. Jobb, ha lélegezni fog, mire visszaérünk.

Talon és Saxon köddé váltak és nyilvánvalóan más utat találtak. Körbekukucskáltam a ház körül, és megláttam Cameront, ahogy remegő kézzel próbálja kinyitni az egyik kocsit. Josie zokogva rogyott a földre.

De aztán...

Jézusom. Mintha elpattant volna benne valami.

Josie megfeszült és Cameron hátára meredt.

Felugrott. Öklével a hátára csapott. A férfi a kocsiba zuhant, és Josie újra meg újra azt üvöltözte: – Te szemétláda, megölted, megölted Nary-t. Te rohadék! Te szemétláda! Ne csináld ezt tovább! Fejezd be!

Cameron megfordult, hogy megüsse. A kerítés mögé ugrottam. Még nem akartam, hogy meglásson. Josie kivédte az arcára mért pofont, és minden erejével mellkason lökte. Hátratántorodott, a kezét nyújtva próbálta stabilizálni magát. A fegyvere a földre esett.

Mindketten a fegyver után pillantottak. Josie ért oda először.

Hátralépett egy lépést, és felemelte a fegyvert.

– Megérdemled a halált. Most vesztettem el az apámat. Láttam, hogy lelőttél két embert, akit szeretek. Megérdemled a halált.

– Jo-Jo…

– Nem – sikoltotta. A keze remegett, ahogy a fegyvert tartotta.

– Édesem – mondtam halkan, és felálltam. Átugrottam a kerítést, és másodpercek alatt mellette álltam. Ismertem őt. Ismertem a gondolatait. Kész volt elvenni Cameron életét.

Egyik kezemet a vállára tettem, a másikkal lassan végig simítottam a karján, és a tenyeremet a fegyvert tartó kezére tettem.

– Bébi – szóltam.

– Eli – zokogott. – Caden?

Jézusom.

– Nem tudom.

– Eli – mondta a nő. – C-Caden?

– Nem volt pulzusa, amikor eljöttem.

Megrázta a fejét. – Nem – kiáltotta. – Nem. Senki sem veheti el tőlünk újra. Soha többé – jelentette ki, azután meghúzta a ravaszt, és Cameront pontosan a mellkasán találta el.

Saxon előjött, a földre rántotta Cameront, és újra meg újra megütötte. Ha a lőtt seb nem ölte meg, akkor Saxon fogja.

Talon, Griz és Killer jelent meg. Ők majd elintézik a dolgokat. Ők mindent rendbe fognak hozni.

Nekem a nőnkről kellett gondoskodnom.

Az életemről.

A fényemről.

És aztán... aztán visszatérhetünk a másik fényünkhöz. Cadenhez.

Remélhetőleg.

Bassza meg.

 

Epilógus

Egy hónappal később

 

Fordította: Sweety

 

Ott álltam a sírnál, és nem tudtam megállítani a szememből kicsorduló könnyeket. Fájt a szívem. Ez nem igazságos. Semmi sem volt igazságos. Ha tudtam volna, hogy meg fog halni, akkor... mi? Több időt töltöttem volna vele, erősebben szerettem, és jobban megmutattam volna neki, hogy mit jelentett nekem.

– Tudta, hogy szereted – szólt Eli mellém lépve, és megfogta a kezem. Csak bólintani tudtam. Még mindig túl frissnek éreztem az egészet. Boldog akartam lenni Eli mellett, de nem tudtam. Akkoriban a szomorúság lerántott a mély pokolba, és ott játszott velem.

A fájdalom, amiért már nem volt köztünk, ismét felszínre tört.

Az elmúlt egy hónap fájdalma nem volt újdonság.

Azonban ott állva a sírja előtt, mindent visszahozott.

– Édesem, idővel majd könnyebb lesz.

Tényleg?

Ebben nem voltam biztos, de hinnem kellett a jövőnk érdekében.

Anya végre képes volt eltölteni egy egész napot sírás nélkül. Nary az első plasztikai műtétje után lábadozott. De így is az ajka szélétől az arccsontjáig örökre marad egy heg. Nem engem hibáztatott ezért, de megtettem én helyette. Az élete mostantól kezdve másképp fog alakulni és nyomasztott a tudat, hogy ennek én voltam az oka. Bármit megtennék a barátomért. Reméltem, hogy ezt ő is tudja. Megmondtam neki, hogy ha valaha is szüksége lenne rám, én mindig ott leszek mellette. Azt hiszem, az egyetlen dolog, ami mélyen felzaklatta, hogy Saxon elment, és csatlakozott a Caroline Springs Charterhez. Tizenhat éves kora óta szerelmes volt belé. Őszintén reméltem, hogy belátja majd a hibáját, és visszatalál hozzá... vagy, hogy egy nap még magammal hozhatom Melbourne-be. Ezen is érdemes elgondolkodnunk.

Visszaindultunk Melbourne-be, az új otthonunkba. Sok minden volt, amit vártam. Segített a tudat, hogy a családom meglátogat majd, és az is, hogy mindig vissza fogok találni Ballaratba. Legalább volt egy tervem, és talán ez a terv segít majd tompítani a fájdalmat. Megint csak reménykedhettem.

Amint berendezkedtünk a házunkban, visszamegyek az egyetemre, hogy lediplomázhassak, aztán munkát keresek, és azt csinálhatom, amit mindig is szerettem volna.

Ideje továbblépni... nem számított, hogy a bánat követni fog. Örültem neki. Ez azt jelentette, hogy nem fogom elfelejteni.

– Tudod, hogy mindig itt leszek neked – mondta Eli. Átkaroltam a nyakát, és bólintottam. Tényleg. Mert csodálatos volt, és úgy szeretett engem, ahogy én is őt. Soha nem fogom se egyedül érezni magam, se fenyegetve.

Nem, ha ő mellettem volt.

– Mi mindig itt leszünk neked. – És itt volt Caden. Itt voltak nekem az embereim, mi is megjártuk a saját poklunkat, de túléltük, és itt volt az ideje, hogy megmutassam apának, hogy képes vagyok folytatni az életet.

Már mozdultam, és átöleltem Cadent, és szemügyre vettem a sebhelyes nyakát. Majdnem elvesztettem. Ez a gondolat még mindig megrémített.

A válla fölött apu sírjára néztem.

Apa

Szeretlek. Minden nap hiányozni fogsz, de szeretném, ha tudnád, hogy boldog vagyok.

És miattad lehettem boldog.

Soha nem éreztem még ennyi szeretetet, mint amennyit te és anya adtatok.

Soha nem mertem ilyen csodálatos szülőket kívánni magamnak, mert nem hittem, hogy léteznek.

De léteztek.

És te voltál az egyik.

Te voltál a barátom, a segítőm, a tanárom és az apám.

Hiányozni fogsz, apa.

Mindörökké.

– Menjünk haza, jó? – kérdezte Caden.

Róla Elira néztem, és elmosolyodtam. Megfogtam mindkét szeretett férfi kezét, és elindultunk a közös jövőnk felé.

 

 

 

Vége